“Szeresd Felebarátodat!”

Muszáj. Tényleg! Komolyan nem bírom ki, hogy ne tegyem ide. Mert meg van fogalmazva jól és szépen, minek is kínlódnék azzal, hogy nekifogjak a saját túlsokszavammal írjam le azt ami ilyen szépen megvan. Tennék be linket, de a nagy krízis miatt most nem lehet… Tehát itt vannak a véletlen feedből előbukkant írás részegszamártól:

Egyszer már máshol így gondoltam. Most is így gondolom!

Szeresd Felebarátodat, mint tenmagadat – olvasható a Bibliában. Gonosz gondolat, de úgy vélem, sok ember járna rosszul, ha barátja “csak” annyira szeretné, mint saját magát… Önmagunk szeretetével – tisztelet a kivételnek és nekem:-) – hadilábon állunk. Bár kismillió személyiség fejlesztő könyv jelent meg e témában, még mindig zavar van a fejekben. Az önszeretetet gyakran keverik azönzőséggel, netán önimádattal (narcisszizmus). Sokszor téves sorrendet állítanak fel, az önzetlenség nevében: előbb a szeretettek hosszú, tömött sorban, és a végén, HA jut rá lehetőség és kedv, maga a szeretet adó. Így vágja kupán az önszeretetet az önzőség bélyegétől való félelem, s válik az önzetlenség önszeretetlenséggé. Én nem számítok, csak a szeretteim – hirdeti a magát önzetlennek hívő önszeretetlen, s közben szenved, mint a kutya, hogy ő nem számít. Egyáltalán, fakadhat-e az önszeretetlenségből igazi szeretet?

Szeresd Magad… azt hogyan kell? És mennyi az ideális mérték? Milyen eszközökre van szükség? Szükség van-e eszközökre? Ha én, a belőlem fakadó szeretet egy részét magamra “pazarlom”, kit károsítok meg? Kemény dió, és mindenkinek magának kell feltörnie! (Hálás lennék, ha megismerkedhetnék az olvasók tapasztalataival!) Ismerősömnek ez ügyben egy egyszerű gyakorlatot ajánlottak: naponta legalább háromszor álljon pár percre a tükör elé, és mondogassa magának, hogy szeretlek. Ismerősömet kis híján nevetőgörcs fogta el a tanács hallatán, lelki szemeivel már látta is, amint áll a tükör előtt, és forró érzelmeiről vall, saját magának… Jókedve azonban elmúlt, amikor nagy nehezen a tükör elé állt. Először is, valami fura, kellemetlen zavar fogta el, alig bírt tükörképe szemébe nézni. Aztán rájött, hogy nem tudja kimondani magának a szót: szeretlek. Nem azért, mert nevetségesnek, vagy ostobaságnak találta, hanem, mert képtelen volt rá. Nagyobb volt a baj, mint hitte…

Én a legkönnyebbnek a “Bennünk lakozó gyermek” gyakorlatot tartom. Nagyon leegyszerűsítve: képzeljük el magunkat úgy 3-5 éves kisgyerekként. Továbbá azt, hogy amit magunkkal teszünk, ugyanazt tesszük vele is. Ugyan kinek jutna eszébe egy kisgyereknek ilyeneket mondani, hogy”értéktelen vagy”, “Te nem számítasz”, “Rád már nem jut idő”, “hiába vagy fáradt, nem pihenhetsz”, “majd eszel később, most fontosabb a munka”, “hallgass, a másik mondandója fontosabb”, “nem kaphatod meg”, ” Neked már nem lehetnek igényeid”, “megcsúnyultál”, “ezer hibád van”, “vesztes vagy”, “nincs esélyed” és így tovább… Nem, hát persze hogy – szeretetünket, kíméletünket megvonva – nem gyötörnénk ilyenekkel egy apró, védtelen teremtést! Saját magunkat azonban habozás nélkül!Belül pedig elárvultan sírdogál és szenved a bennünk lakozó gyermek. Ha nem teszed meg Magaddal, amit nem tennél meg vele, nagyot léptél előre.

Néha, társaságban nagyokat nevetnek rajtam, amikor, megfelelő szövegkörnyezetben bedobom, hogy “én vagyok a kedvencem”.

Mindig azt hiszik, viccelek…:-))

írta részegszamár

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s